Hudra L. Mária
Te és én
– Biztos jó ötlet?
– Tudsz jobbat?
– Szerintem ennél minden jobb…
– Nem hiszem, hogy kértem a tanácsodat.
– Nem is kérted.
– Akkor mit szólsz bele?
– Talán…
– Nincs talán! Jobb lenne, ha elmennél.
– Biztos vagy benne?
– Szerintem mindenkinek jobb lenne.
– Mi lenne, ha ezt megbeszélnénk.
– Nincs már mit megbeszélni, lezártam.
– És azt hiszed, ez jó így?
– Semmi közöd hozzá…
– Talán egy kicsi azért van.
– Jól mondtad, egy kicsi… egy egészen apró…
– Így van némi…
– Nincs, nem érted? Semmi közöd hozzá!
– Ezt már mondtad.
– Menj el…
– Nem akarok…
– Én szeretném…
– Ne csináld… meg fogod bánni…
– Az én döntésem… az én testem…
– Legalább anyáddal beszéld meg.
– Na pont vele nem fogom. Így is elítél és megvet.
– Mert ideges és félt.
– Félt egy fenét! Utál, mióta világra jöttem.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Tudod mit mondott a múltkor? Olyan csúnya baba voltam, hogy el akart cserélni. És egyébként is, csak azért szült meg, mert az orvosa nem vállalt abortuszt. Miféle anya az ilyen? Majd pont vele fogom megbeszélni…
– Akkor beszélj velem.
– Veled? Vicces vagy.
– Nem akarom, hogy bemenj oda.
– Miért erőlteted? Megcsaltál, elhagytál. Három hónap múlva meg megjelensz?
– De itt vagyok.
– Mégis minek?
– Hogy segítsek.
– Már segítettél.
– Nem hozhatsz döntést nélkülem, te is tudod.
– Egy francot nem. Egyedül megyek be, és egyedül fogok döntést hozni!
– Kérlek, szépen kérlek, ne menj oda be.
– Eldöntöttem. De tudod mit? Most én kérek tőled valamit.
– Bármit!
– Ha kijöttem azon az ajtón, te már ne legyél itt. Nem akarlak soha többet látni. Töröld ki a számomat, a címemet, a nevemet és minden emléket, amit valaha is megéltünk.
– Kérlek…
– Jó napot Sára, kérem fáradjon be, a doktor úr már várja.
– Kérlek…
– A kedves …
– Csak egy ismerős… és már menni készül.
– Jó napot Sári.
– Doktor úr…
– Kérem, foglaljon helyet. Szeretném, ha még egyszer átbeszélnénk, mielőtt…
– Doktor úr, már nem akarok semmit átbeszélni. Eldöntöttem és kérem, ne akarja, hogy megmásítsam a döntést.
– Aki kint volt, az az apuka?
– Apuka? Ő mindenre jó, csak apának nem.
– Nem gondolja…
– Doktor úr…
– Sára, maga már felnőtt nő. Úgy gondolom, képes higgadtan gondolkodni, és megfelelően döntést hozni.
– Negyven éves elmúltam doktor úr, nekem már…
– Várjon, adok egy zsebkendőt…
– Köszönöm… szóval, nem szabad…
– Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni.
– Az leletek, az ultrahang… maga mondta…
– De ott az a kis esély arra, hogy hátha…
– Igaza van. Negyvenöt százalék.
– Vannak csodák, Sára.
– Csak nem az én életemben.
– Szeretnék segíteni.
– Mondja, ha világra jön, és olyan beteg lesz, hogy nem tudom ápolni, akkor is segít majd? És ha mondjuk, kiújul a csomóm? Tudja nagyon jól, hogy bármikor…
– Sára…
– Eldöntöttem.
– Tudom mennyire nehéz…
– Nem tudja…
– Elmondta az apának?
– Ő csak egy donor.
– Akkor is az apa.
– Jött…látott…elment.
– Biztos ebben?
– Doktor Úr…
– Akkor nem marad más, minthogy holnap reggel…
– Köszönöm.
– Ne köszönjön semmit…
– Viszontlátásra…
– Azért Sári, ha megengedi… Vannak asszonyok, akik úgy hordják ki a gyermekeiket, hogy bármikor érheti őket a csapás. És minden támogatás nélkül képesek erőt meríteni abból a kis életből.
– Viszontlátásra…
– Minden jót.
– Hallod ezt? Képesek leszünk? …együtt…te és én…
