Képes vagy elfogadni, vagy épp átadni?
Többen vallják, hogy a kritikát nem szabad kimondani, vagy legalábbis szigorúan bizalmasan kell közölni, mert mi van, ha rosszul sül el? Mi lesz, ha valakit megsértünk? Esetleg örökre elvesszük a kedvét.
Mi is a kritika?
Eredetileg egy véleményképet ad, valamiről, ami bennünk kialakul. Legyen az egy belső megérzés, beszélgetés közben, vagy épp egy kezünkbe került alkotás. A kérdés, hogyan is tálaljuk, hogy magát az alkotót, rávezessük az esetleges megoldásra. Vajon képesek vagyunk átértékelni mindennek a súlyát? Úgy kritizálni, hogy a másik oldalon ne csak a negatív hangsúlyt erősítsük?
Tálalni tudni kell, mint a konyhában. Mennyivel gusztusosabb, ha egy tányéron sokféle szín van, mintsem egy szelet hús, és némi köret. Épp ilyen a kritika is. Tudni kell, kinek, és hogyan illik elmondani. Felelősséggel tartozunk minden kimondott szóért. Éppúgy felemelhetünk valakit a csillagok közé, mint ahogy le is taszíthatjuk a szakadékba. A kritika nem holmi pillanatnyi döntés, átgondolt és megválogatott vélemény.
És mi van az elfogadással?
Oly sokszor kapok kritikát, én talán már képes vagyok szelektálni. De egy dolog nagyon fontos. Alkotóként talán a leglényegesebb képesség a befogadás. Mi magunk, képtelenek vagyunk kívülről látni azt, amire kritikát várunk. Nagyon is igényünk van, hogy egy szerintünk nagyszerű alkotás, nagyszerű véleményt kapjon. Kell a lelkünknek a pozitív visszajelzés, hiszen abból táplálkozunk. De mi van, ha ez a visszajelzés éppen negatív? Vajon képesek vagyunk tanulni belőle. Sokszor a várakozás okozta felhevült állapotunkban, túlreagálunk dolgokat. Aztán, idővel, ha képesek vagyunk, belátjuk, van még mit tanulnunk.
Mert igenis tanulni kell.
A kritikát is.
Adni és kapni.
