Kun Gergely
Végre van egy kis időm
Végre van egy kis időm. Pár óra nyugalom, pár óra „énidő”. Persze, hogy írok, ezt vártam már napok óta. Kihajtom a laptopot, és már érzem is a bizsergést, ami ilyenkor átjárja a tagjaimat, a fejem búbjától a kislábamujjam végéig. Mosolygok, miközben bejelentkezik a Windows.
Ma novellát fogok írni. Fejemben a téma, motoszkál, kavarog, a szereplőimet látom, ahogy kisétálnak a kertkapun, autóba szállnak, csókolóznak, vagy épp meghalnak. Látom a csattanót, az eltervezettet, magamban kuncogok, hogy mennyire meg fogja csavarni a történtet, döbbenetet kelt. Magam előtt látom olvasóim elképedt arcát.
A Word megnyitja magát. Üres, fehér oldal, türelmesen villogó kurzor. Tétován a billentyűzetre teszem a kezem.
„A nap vérvörös korongja lassan tűnt el a horizont mögött…”
Hm… nem az igazi. Törlés, és megint csak a fehér lap.
„A naplemente vérvörös fátyollal takarta be a kis erdei lakot…”
Ez is szar. Delete.
Ülök a gép előtt, vakaroma fejem. Hogy a francba kéne elkezdeni?!
Megint hatalmába kerít az érzés: az író legnagyobb ellensége tiszta, fehér lap.
– Na jó – sóhajtok egyet –, amíg nem jön az ihlet, hallgatok egy kis zenét.
A hangulatomhoz illőt keresek. A hangulatomat pedig már megalapozta a születni készülő novellám…
Behunyom a szemem, mikor az első dallamok felcsendülnek. Percekig csak hallgatom. Magam sem tudom, mikor tévedt a kezem a billentyűzetre, azt veszem észre, hogy ujjaim fürgén kopognak a klaviatúrán. És a történet manifesztálódni kezd…
A művészetek közül a zene a másik, ami nagyon meghatározza az életem. Zenére írok, zenére gondolkozok, zenére élek. A zene elmossa a gátakat, mik a létezésem közben keletkeztek, és útjára indítja a folyamot. Az pedig… megtalálja az útját.
